Waiting has been the main characteristic of man since he first appeared in the time-subjected world.
The Christian man knows that the one in whom love is born is filled from within, radiating from without. Just as when we see Jesus we see the Father. Can this unity be achieved in the maze of earthly life? Is there something waiting for us here to guide us? Is this what our distant ancestors believed when they prayed for God to reveal himself to them? The very act of waiting prepares the heart to receive the divine, as does fasting and prayer. The human condition is waiting. We are always waiting for something as long as we live.
Do we wait for almost everything, or is someone waiting for us somewhere?
The power and dimension of time subjugates our thinking, our prayers and our desires, but we long for our life, our love and our affection to transcend this. Our anticipation of Christmas evokes all the expectations of our lives and strengthens our hope of a truly great encounter. As we take our brothers' and sisters' reflections in hand each evening, we not only climb the steps of Advent waiting, but we become part of the millions of people who hope and want to tune in to God, who know that God can only be born in waiting. He who waits for something does not do anything to discourage the object of his waiting. The man who waits knows that the inner need, the persistence of waiting, can kindle the embers of the soul, ignite the fire of love and thus prepare a home for what is to come.
The catharsis that fulfils our expectations can only come when they are expected. Without waiting there is no miracle. It is precisely waiting that frees us from being locked in time, because it wants to get time out of the way. May this birth come nearer every day, with every thoughtful reflection, and give divine light to illuminate our path! Advent. It is coming, he promised.
(István Benyhe) See the original on the website of BOKOR when Advent is over maybe the article disappears so read it on our website in Magyar:
A várakozás az ember legfőbb tulajdonsága, amióta csak az időnek alávetett világban megjelent.
A keresztény ember tudja, hogy akiben megszületik a szeretet, azt belülről betölti, kívülről sugárzik belőle. Ahogyan Jézust látva az Atyát is látjuk. Elérhető ez az egység a földi élet útvesztőjében? Vár ránk itt valami, ami eligazíthat? Ebben hittek távoli elődeink is, amikor fohászkodtak, hogy Isten jelentse ki magát a számukra? Már a várakozás maga is felkészíti a szívet az isteni tartalom befogadására, akárcsak a böjt és az ima. Az emberi létforma a várakozás. Mindig várunk valamire, amíg csak élünk.
Vajon csak mi várakozunk szinte mindenre, vagy ránk is vár valahol valaki? Az idő hatalma és dimenziója aláveti gondolkodásunkat, imáinkat és vágyainkat is, de vágyakozunk arra, hogy életünk, szeretetünk és szeretettségünk ezen felülemelkedjék. Karácsonyi várakozásunk felidézi bennünk életünk minden várakozását és az igazi nagy találkozás reményét erősíti. Ahogy esténként kézbe vesszük testvéreink gondolatait, nemcsak az adventi várakozás egy-egy lépcsőjén emelkedünk, hanem részeseivé válunk a reménykedő és Istenre hangolódni akaró millióknak, akik tudják, hogy az Isten csak várakozásban születhet meg. Aki vár valamire, az nem tesz olyat, ami elriasztaná várakozásának tárgyát. A várakozó ember tudja, hogy a belső igény, a várakozás állhatatossága képes a lélek parazsát felszítani, a szeretet tüzét fellobbantani és ezzel magában otthont készíteni az eljövendőnek.
A várakozásainkat beteljesítő katarzis csakis akkor jöhet el, ha várják. Várakozás nélkül nincsen csoda. Az időbe zártságunkból éppen a várakozás szabadít fel, mert szeretné az időt elhessenteni az útból. Jöjjön ez a születés minden nappal, minden jól átgondolt elmélkedéssel közelebb, és adjon isteni fényt utunk megvilágításához! Advent. Eljön, megígérte.